2016. 12. 04.
Barbara, Borbála
: 314 Ft   : 295 Ft Benzin: 339 Ft/l   Dízel: 352 Ft/l   Írjon nekünk HADITECHNIKA

Az utolsó monyinói mohikán

JETfly  |  2005-08-02 19:59:45

Az 1970-es évek második felétől a Szovjetunióban tanuló magyar pilótajelöltek az L-29-es Delfin és a MiG-17 F után a MiG-21PFM-et is repülték. A korábban végzettek még nem repültek hangsebesség feletti gépen, így a hazai viszonyokra, a szovjettől eltérő repülési rendre Szolnokon, a főiskola keretei között készültek fel, repülve ott a MiG-15-öst.

Nyilvánvaló, hogy a MiG-21-esről értelmetlen lett volna visszaülni alacsonyabb típusra. Mindezen túl, Szolnokon sem a repülőtér méretei, sem az egyéb feltételek nem biztosították a MiG-21 F-13-as biztonságos repültetését, arról nem is beszélve, hogy ez a típus nem volt Szolnokon.Egyebek mellett ezért lett a mi ezredünk, az 59. honi vadászrepülő-ezred feladata a Szovjetunióban végzett fiatal vadászpilótáink fogadása, "belerázása" az eltérő magyar viszonyokba. Ennek során került hozzánk a 70-es évek második felében többedmagával Hegedüs Ernő hadnagy - napjainkban "névgyarapodással" Hegedüs "Gege" Ernő -, aki már huzamosabb idő óta alezredes. Ki hinné, hogy 14 év századparancsnoki múlt - ami tudomásom szerint rekord - van mögötte, annak gazdag tapasztalataival! 51 éves, de még repüli a MiG-29-est és az Albatroszt. Az első típusra berepülőjogosítással is rendelkezik. Jelenleg az ezred felderítőfőnökeként teljesít szolgálatot, és készül arra is, hogy a Kecskemétre települő Jak-52-esek az általa repült típusok számát gazdagítsák.A 70-es években még együtt vettünk részt a VSZ "Gránit" légvédelmi rendszerének kétévenként ismétlődő, több mint egy hétig tartó gyakorlatain, majd az évente megtartott, magyar tervezésü, hangzatos "Tigris" fedőnevü együttmüködési gyakorlatokon.Manapság már a NATO-országok légierejében sem ismeretlen "Gege" alezredes. Ellenkezőleg, becenevén köszöntik. Tekintélye van. Meglovagolhatta a korábban csodált nyugati gépeket, közöttük az F-14-est, az F-16-ost, az F-18-ast, a Gripent és az Alphajetet is. Könynyen lehet, hogy néhány típust a felsorolásból kifelejtettem. Megállapította, hogy a kormányokat ugyanúgy kell mozgatni, mint az orosz gépekben. 3000 óra repült idejével nem jelentett nagy gondot a hasonló képességü nyugati gép "elkormányozgatása". Az összehasonlító tesztek eredményeként a repülőképességben most is a MiG-29-est favorizálja, elismerve, hogy fedélzeti rendszereikben korszerübbek a nyugati gépek.

- Figyelembe véve hosszú és eredményes repülőmúltadat, a laikus azt hinné, hogy szinte "szárnyakkal születtél". Hogyan és milyen indítékok alapján lettél vadászrepülő?- Tiszaugról indultam, odavaló vagyok. Nekem az a világ közepe. Az iskolában egy osztályfőnöki órán toborzó előadást tartott a kiegészítő parancsnokság munkatársa a hivatásos katonai pályáról, és kitért a légierőre is. Ez volt az első, egyben meghatározó momentum, amely döntésre késztetett. A másik az, hogy egy barátom-osztálytársam mellé tulajdonképpen odacsapódtam. A társam a repülőorvosin - bár nagyon akarta - nem felelt meg, engem viszont alkalmasnak találtak. Ilyen az élet. Kiszámíthatatlan. Egy elhatározás, döntés megvalósulásához szükség van a szerencsére is. A sikeres orvosi után, a harmadik és negyedik osztály közötti nyári szünetben már ott voltam a békéscsabai repülőtáborban, ahol a Zlin-326-os típuson repültem. Az oktatóim láttak bennem fantáziát. Nem sokkal később, a sikeres érettségi és a szolnoki felvételi vizsga eredményeként a főiskola hallgatója lehettem. A nyelvi előkészítés után a repülőtiszti iskolát a Szovjetunióban jártam ki eredményesen. 1975-ben, miután végeztem, Kecskemétre kerültem az 59. honi vadászrepülő-ezredbe, ahol a MiG-21 F-13-as típust repültem. Végigjártam a beosztási skálát. Voltam beosztott repülőgép-vezető, géppárparancsnok, majd rajparancsnok, század-légilövész és századparancsnok-helyettes. Úgy gondoltam, hogy az ismereteimet fel kell újítani, és tovább kell bővíteni, ha nem akarok megrekedni egy bizonyos szinten. Ezért jelentkeztem akadémiára. 1988-ban kezdtem meg tanulmányaimat Moszkvában a Jurij Gagarin Repülőparancsnoki Akadémián, amelyet 1991-ben fejeztem be, és hazajöttem.

- Tudomásom szerint te voltál az utolsó magyar pilóta, aki Monyinóban végzett. Tapasztaltál-e valamilyen változást a korábban kialakult helyzethez képest, volt-e érdeklődés a magyarországi változások iránt?- A változások szele mindenkit megérintett, lévén szó több nemzetiséget képviselő hallgatókról. Az akadémia vezetése és tanári kara visszafogott volt, nem kérdeztek és nem nyilvánítottak véleményt. Viszont minden segítséget megadtak ahhoz, hogy az eredetileg tervezett júniusi államvizsgát és kibocsátót, kérésemre, májusra előre hozzák. Amit elmondtam az akadémia vezetéséről és a tanári karról, az nem volt jellemző a hallgatótársaimra. Talán az előző évi november 7-ei ünnepségen volt ez érezhető első alkalommal. A kialakult szokás szerint mindenki elmondta a maga beszédét, így én is. Az NDK képviselője nekem címezve rosszallóan szólt a Magyarországon bekövetkezett változásokról és a beszédemről. Én a bölcs hallgatást választva nem reagáltam erre.

- Itthonról sürgették-e a hazatérésedet?- Az attasé hivatalán keresztül igen.

- Az egész Kelet-Európát érintő változások valamiképpen visszatükröződtek az akadémia tanrendjében?- Az alapvető tematika, a tanrend a korábbihoz képest nem változott, hacsak annyiban nem, hogy nem prognosztizált, nem vázolta fel a lehetséges változásokat. Csak az egymás közötti kapcsolatban történt valami. Igen, mindenki változásokra készült, de mi, magyarok már alaposan benn is voltunk. A csoport, amelynek én voltam a vezetője, bolgárokból állt, egy szem magyarként voltam a tagja. Mivel Magyarországon a taszári repülőnapon közben megjelent az első F-16-os, olyan minőségi változást rajzolt fel, ami nem áll meg Magyarországnál. Az osztályom, amelyben voltak törzstisztek és pilóták is, nem éreztettek velem semmiféle rosszallást. Azt hiszem, hogy belül inkább irigyeltek.

- Közben a társadalmi rendszer átalakulásával ezernyi dolog változott meg körülöttünk. Megszünt a Varsói Szerződés. Átéltük és átvészeltük - nem izgalmak nélkül - a délszláv válságot. Kinyílt a nyugati határ. Tagja lettünk a NATO-nak. Nem volt olyan merész fantázia, amely ezeket a nagy horderejü változásokat feltételezte volna. Végül is egy teljesen más Magyarországra jöttél haza, mint amilyen 1988-ban a kiutazásodkor volt?- Valóban ez történt. Kecskeméten folytattam a szolgálatot, amelynek első lépése az volt, hogy Gál Sándor alezredes úrtól átvettem az 1. század vezetését, és ez tulajdonképpen 14 évig rajtam is maradt. Ezt nem neheztelően mondom, mert ebben a beosztásban nagyon jól éreztem magam. A század összekovácsolódott, mondhatom, minden tagja szinte félszavakból is értett. Én úgy tartom, hogy ez a beosztás a veleje a szakmának, amely az alsó és felső szintek között helyezkedik el. Nekem nagyon fontos volt, hogy a NATO-ba való felvételünk után, amikor először jelenek meg ott századommal, imponáljon, és magas szakmai felkészültséget, fegyelmezettséget, kulturált magatartást sugározzon. Felemelő érzés volt számomra, hogy minden a szándékaim szerint történt, hogy mindennek részese lehettem. Büszke vagyok arra, hogy a Puma század parancsnokaként én lehettem annak a gyors reagálású kis csapatnak a vezetője - Piszkos 12-nek csúfoltuk magunkat -, amely készen állt arra, hogy bárhol megjelenjen, ha szükség lenne rá. Ez a század volt a legképzettebb. Vendégként két alkalommal voltam az USA-ban, ahol repülhettem F-16-ossal. Jártam az avianói támaszponton, ahol eszembe jutott, és jókat derültem magamban azon, hogy egy esetleges VSZ-NATO konfliktusban elsőként velük találkoztunk volna. Jártam hivatalos szolgálati úton Németországban és Olaszországban. A legnagyobb fórum, amelynek részese lehettem, Lengyelországban volt 2003-ban. Ez volt a NATO egyik legnagyobb rendezvénye, pontosabban jól szervezett és méreteiben is imponáló gyakorlata, amelyen szinte valamennyi tagország képviseltette magát, szokatlanul sok repülőgéppel. Ez volt a "NATO air meet". 2004. december 31-én búcsúztam el a századtól, miután kineveztek a bázis felderítőfőnökévé. Napjainkban ez a beosztás sokkal összetettebb, bonyolultabb, mint korábban volt. Ebből eredően tetszik nekem. Továbbra is repülhetem a MiG-29-est és az Albatroszt, megtartva a berepülőjogosításaimat is. Ismert előttem, hogy a Szolnokról Kecskemétre települő Jak-52-est is repülni fogom. Eddig mögöttem van repült típusként a Zlin-326-os, az L-29-es Delfin, a MiG-15-ös és 17-es, a MiG-21 F-13-as, a MiG-21MF az ezredtől történő kivonásáig, 1996-ig, 1993 óta pedig a MiG-29-es, párhuzamosan a MiG-21MF-fel.

- Milyen nyomokat hagyott benned az első találkozás a NATO-tagországok pilótáival, görcsös volt-e, vagy a legtermészetesebb módon megtaláltátok a közös hangot, mint ha nem is létezett volna az évtizedeken át tartó szembenállás?- Az első találkozás természetesen nagyon meglepő volt. Nagy várakozással néztünk elébe, mind a két oldalon. A "függöny mögül" még nagyon kevés valós információ szivárgott át ide is, meg oda is. Kíváncsian méregettük egymást. Véleményem szerint nagyon gyorsan feloldódott az évtizedeken át tartósan fagyasztott légkör. Az egymásnál és egymásról szerzett tapasztalatok következményeként gyorsan megteremtődött az oldott, gyanakvásoktól mentes és felszabadult hangulat. Napjainkban, amikor közösen hajtunk végre különböző feladatokat, elő-előjön, hogyan is volt az "annak idején", amikor még létezett a nagy szembenállás. Most pedig már géppárban és közös kötelékekben repülünk. Kicseréltük "kegytárgyainkat". Kölcsönösen hordjuk egymás jelvényeit. Megpróbálunk angol nyelven mesélni magunkról. Kiadványokat cserélünk. Mindezen túl a feladatainkat teljes komolysággal hajtjuk végre mindkét oldalon, bemutatva, hogy birtokában vagyunk a szakmának.

- Hogyan kerültetek kapcsolatba az "elődökkel", mi keltette fel az érdeklődést az egykori Puma vadászrepülő-alakulat még élő és elérhető pilótái iránt, hogyan jutottak el a Puma Egyesületig, amely már hosszabb idő óta közhasznú társadalmi szerveződésként müködik?- A végéről kezdem. Hogy miért volt, illetve van a Puma-vadászoknak ilyen különleges nimbusza? A helytállásukért, a nyomasztó erőfölény ellenére tanúsított halált megvető bátorságukért, emberi tisztességükért és hazaszeretetükért. Ezeket a nélkülözhetetlen tulajdonságokat akarjuk mi is a fiatal nemzedékekben felébreszteni és ébren tartani. A Puma-vadászok ennek megfelelően tették a dolgukat, ezért meghurcolták, évtizedeken át lehetetlenné tették őket. A fegyverletétel után közülük sokan megrettenve az itthoni események menetétől, a felrajzolódó tendenciáktól, vándorbotot vettek a kezükbe, és szétszóródtak a világban. Nagy gonddal ügyeltek arra, hogy a magyarságukat, tisztességüket megőrizzék. Ezért kell megismertetni őket az ifjabb nemzedékekkel. Őket kell példaként eléjük állítani. Persze idő kellett ahhoz, hogy eljussunk idáig, hogy az egymásra találás ne formális, hanem lényegi legyen. Hogy a szimbólumok, amelyeket átvettünk tőlük, ne csak díszítsék a ruhánkat, hanem a tartásunkat is kifejezzék. A fehérbabos piros kendővel, a Puma-jelvénnyel, azzal, hogy a "belül használatos" neveket is megismertük, tagjai lettünk az egykori közösségüknek, annak minden kötelezettségével. Találkozunk példaképeinkkel az évzáró banketteken és a Magyar Veterán Repülők Szövetsége által rendezett "repülők karácsonyán". Ezt az utat kívánjuk járni mi is. És ezt a cél szolgálja az elkészített film is. Amint említettem, az első lépések, az ismerkedés Gál Sanyi időszaka alatt történt. Azt is tudom, hogy első alkalommal oktalan és értelmetlen tiltás miatt még nem mehettünk be elődeinkkel a repülőtérre, de a várost, a tiszti klubot nem korlátozhatták. Hangsúlyoznom kell, hogy a Puma-kultusz, amely ráirányította a figyelmet elődeinkre, Kecskeméten újult meg, és onnan indult, de azt is mondhatom, gyorsan terjedt a légierőben a "magasabb szinteket" jellemző bizalmatlanság és ódzkodás ellenére. Gál Sanyiék, vagyis az 1. század, 1989-ben az egykori vadászpilótáktól megkapták a Puma-jelvényt az elhíresült jelmondattal, amely szerint "Vezérünk a bátorság, kísérőnk a szerencse". A második századdal megalakítottuk a Puma Dongó Egyesületet. Amikor átvettem a század vezetését, láttam, hogy ezt a kettőt nem lehet eredményesen egy kalap alatt elintézni. Az élet ezt igazolta. Különválva létrehoztunk egy közhasznú egyesületet, amelyre feltétlenül szükség volt a pénzügyek rendezésében.

- Hogy fogadta ezt az egészet, benne a közhasznú egyesületet, a közvetlen környezeted?- Az első lépések érdeme mindenképpen Gál Sándor alezredes századparancsnok és közvetlen környezete nevéhez kötődnek. Én csak a hazakerülésem után tudtam bekapcsolódni ebbe a munkába. Csak ekkor ismertem meg, hogy mit csináltak, kik voltak és hogyan álltak helyt a Puma-vadászok. Felgyorsította ezt a folyamatot az a nagyon fontos esemény, hogy az ezred felvehette Szentgyörgyi Dezső, a 34 légi győzelmével legeredményesebb Puma-vadászpilóta nevét. Amint már mondtam, először a jelvénnyel kerültünk kapcsolatba, azután megismerhettük az akkor még élő Puma-pilótákat, a becenevüket és családjaikat. Elég hosszú idő telt el addig, amire eljutottam annak felismeréséig, hogy mindazt, amit elődeink tettek, mindazt, ami történt velük a háború alatt és utána - egészen a társadalmi berendezkedés megváltozásáig - meg kell ismertetni az egész országgal, a közvéleménnyel. A politika elfogultsága és vaksága miatt korábban azokról a pilótákról nem lehetett beszélni, akik nem tettek mást, csak szolgálták a hazát. Nem ők választottak ellenfelet vagy ellenséget. Ők csak teljesítették, amire az esküjük kötelezte őket. Mégis, a politika a katonákra, a pilótákra tolta át azt a felelősséget, amely a politikusokat terhelte.  A változások nyomán láttam, tudtam és éreztem, hogy a tilalmak feloldódtak. Azt már semmilyen módon nem lehetett tovább fenntartani. Ennek következtében a legkülönbözőbb fórumokon egyre nagyobb nyilvánosságot adtunk minden fontosnak tartott eseménynek, mozzanatnak. Előadásokat tartottunk, kiadványt készítettünk, az érintettekkel interjúkat csináltunk, és egy filmet is elkészítettünk ezzel a címmel: A Cr.32-estől a MiG-29-esig, a 101. vadászrepülő-ezredtől a NATO-ig. A pénzt ehhez pályázatok útján szereztük meg. 1992-ben a Magyar Veterán Repülők Egyesülete megrendezte a "Nyújtsunk egymásnak békejobbot" jelszó jegyében a második világháború során a magyar légtérben egymás mellett és egymás ellen harcoló egykori pilóták, gépszemélyzetek napjainkig is páratlan, minden vonatkozásban kiemelkedő, nagy nemzetközi találkozóját. A házigazdákon kívül eljöttek a német, az orosz, az amerikai, angol és a román pilóták, hogy "békejobbot" nyújtsanak egymásnak. Nagy kár, hogy az akkoriban is folyó intenzív belpolitikai küzdelmek mintegy "leárnyékolták" ezt a páratlan nemzetközi találkozót. Azután megtörtént a csatlakozás a NATO-hoz, és a közös gyakorlatokkal egy nagyon kiterjedt nemzetközi fórumot kaptunk. Úgyszólván a NATO-tagországok pilótáival "kölcsönösen járunk egymáshoz".

- Adott esetben kinek adod át az egyesület vezetését?- A jelenlegi viszonyok között erre nem könnyü a válasz. A Gripen század megalakult. A Gripen-pilótáink tagjai voltak a Puma századnak, így az egyesületnek is. A Puma-jelvény már ott van a nekünk készített repülőgépeken. Az együtt jár - remélem, hogy még sokáig - egy sor kötelezettséggel. A mindenkori századparancsnoknak a kötelessége, hogy továbbvigye ezt a zászlót. Azt a rengeteg információt, csomagot, amely nálam mint elnöknél felhalmozódott, szépen, lassan átadom az utódnak. 2006-ban jönnek haza, így van idő a dolgok előkészítésére. Addig nekem kell továbbvinni az egyesületet. Amikor ezeket a sorokat írod, már néhány nappal több mint hatvan éve annak, hogy a 101. Puma vadászrepülő-ezred letette a fegyvert. Az orosz gőzhenger megállíthatatlan nyomulása kiszorította őket a haza fölül. Fogyóban volt a benzin és az üzemképes repülőgép. Nyomasztó volt az amerikai légi fölény. 1945. április 22-én már teljesen értelmetlenül hősi halált halt Rejtő Ernő főhadnagy és Sziráky Mihály zászlós. Május 1-jén Heppes alezredes, az ezred parancsnoka jelentette Szirmay vezérőrnagynak, az 1. Honvéd Repülőhadosztály parancsnokának, hogy bevethető repülőgép már alig van. Május 4-én az amerikaiak fogságába esett néhány kilométerre a pumásoktól a csatarepülő-osztály. Már csak a katonai esküben rögzített kötelezettség maradt hátra, amely szerint a fegyverzetet és a harceszközöket nem szabad átengedni az ellenségnek, vagyis meg kell semmisíteni azokat. Az ezred felgyújtotta maradék repülőgépeit, majd ügyelve a tartásra, bármilyen szomorú és elkeseredésre okot adó procedúra a fogságba esés, megfelelő méltósággal elszenvedte. Néhány nap eltéréssel a repülő emléktúrával erről az eseményről emlékezett meg a Puma Egyesület. Ehhez hívta csatlakozásra mindazokat, akik rendelkeztek a szükséges feltételekkel és rész kívántak venni az emlékrepülésen.

- Hogyan sikerült az emléktúra?- Mindent figyelembe véve azt tudom mondani, hogy sikeres kezdeményezésnek bizonyult. Érdemes továbbgondolni és továbbfejleszteni. Nagyon egészséges hangulat jellemezte az egész programot. Amerre jártunk, éreztük a támogatást és a kezdeményezésünk elismerését. Némi zavart okozott, hogy a pápai repülőteret nem tudtuk igénybe venni, mivel azt objektív okok nem tették lehetővé. Így állítottuk be Pápa helyett Pécs-Pogányt. Ami a nagyságrendet illeti, a nemzetközi mezőny összeállását nem tette lehetővé az időjárás. Itt voltak és velünk repültek a németek, de ők két nappal korábban már Magyarországon voltak. Az osztrákok már nem tudtak eljönni a náluk uralkodó kedvezőtlen időjárás miatt. Meggyőződésem, hogy ez a kezdeményezés évről évre dinamikusabb lesz, hiszen minden nemzetnek van emlékeznivalója. Végül a tapasztalat azt mutatja, hogy olyan támogatásra érdemes eseménynek tartják az országban, amely összekapcsolja a jelent a múlttal, a jelenleg élőket a hősi halottainkkal.

Az interjú készítőjeként Hegedüs Ernő alezredessel történő beszélgetés során a figyelmébe ajánlottam, hogy a kezdeményezésének biztosan lesznek lekicsinylő, semmibe vevő, akár a politika mezején bóklászva negatív, kifejezetten rosszindulatú interpretálói. Amitől tartottam, bekövetkezett. Egyik vezető napilapunk - amelyre nem jellemző az általam kifogásolt, mi több, megengedhetetlen stílus - egy általam ismeretlen munkatársa belekötött a Puma-pilótákba, a rendezvénybe, a Duna Tv-be. Kifogásolta, hogy megemlékeztek a Puma honi vadászrepülő-ezredről és pilótáiról, kétségbe vonta azok légi győzelmeinek számát, nem tudni, milyen szakirodalomra hivatkozva. Az akkori szövetségeseket úgy állítja be, mintha azok barátként ajándékcsomagokat dobáltak volna bombák ezer tonnái helyett városainkra, romba döntve azokat, és megölve ártatlan polgárok - közöttük gyermekek - ezreit. Háború volt. A földön és a levegőben egyaránt. A háborút nem a pilóták kezdték. Azt írta, hogy a magyar vadászrepülők ócska, "repülőkoporsó" gépeikkel semmit nem tudtak elérni. Hogy kissé "feljavított olasz Savoyák, illetve magyar fejlesztésü Héják jutottak ki nekik". Ha már a szakirodalmat is olvasta, tudnia kellett volna, hogy a Savoya nem vadász, hanem bombázó vagy szállító repülőgéptípus. Valószínüleg nem hallott arról, hogy 1992-ben itt, Magyarországon a "Nyújtsunk egymásnak békejobbot" jelszó jegyében egy páratlan nemzetközi találkozó zajlott le, amelyen meghívásunkra részt vettek a magyar légtérben 1944-45-ben egymás ellen és egymás mellett harcoló amerikai, angol, román és orosz, valamint német és természetesen magyar pilóták. Ez volt az előzmény. Innen indultunk. Méltatlan - és minősíthetetlen - a laphoz, amely szerint "csorbafogú pumások meg azzal dicsekednek, hogy milyen károkat okoztak a szövetséges légierőnek". Nem hiszem, hogy dicsekedtek volna, annál sokkal szerényebbek. Én közelebbről ismerem őket. Sajnos ma már mint az utolsó mohikánok, nagyon kevesen vannak közöttünk. Gondolom, hogy a lap munkatársainak is van még élő apjuk, nagyapjuk, és már ők sem csupa gyöngyfogakkal rendelkeznek. Őket is vérig sértették.

A "mértékadó szakirodalmat" ismerő munkatárs megjegyzi, hogy az akkori ellenség felsorolásából kimaradtak az angolok. Nyilván másféle szakirodalmat olvashatott, mert különben tudta volna, hogy az angol légierő gépei csak éjszaka intéztek légitámadást hazánk ellen, nekünk pedig csak 1944 végén volt megfelelő repülőgéppel és kiképzett pilótával rendelkező éjszakai vadászalakulatunk. Hogy állítását pontosítsam, az ezred gépeit nem az amerikaiak, hanem a magyarok gyújtották fel, ugyanis az eskü szerint: "fegyverzetünket, harci eszközeinket az ellenségnek át nem adjuk". Az egykoron ellenségesen szemben álló katonák megtalálták az egymással való megbékélés járható útját. Amikor harcba szólították őket, nem ők voltak a lényegi kezdeményezők, hanem a politika. A politika felelősségét pedig nem kellene átvetíteni a katonára, aki esküje szerint cselekszik.

Ha tetszett a cikk, kövesse
a JETflyt a Facebookon!
   MÁSOK ÍRTÁK
2016. 12. 02., 15:40

Repülős ajándékötletek a JETfly Webáruházból!

Válasszon karácsonyi ajándékot a JETfly Webáruházból! Repülős relikviák, könyvek, pilótadzsekik, bakancsok, pólók stb. széles kínálatával várjuk Vásárlóinkat! Kiszállítási akció!
2016. 12. 01., 10:54

Az utolsó Tu-144 utolsó repülései

Tupoljev–NASA repülő laboratórium, orosz gép amerikai műszerekkel. Emlékmű lesz a 77114-es? Akiket irritálnak bizonyos feliratok.
2016. 11. 30., 10:07

A kolumbiai katasztrófa lehetséges okai

El se indulhatott volna ez a gép erre az útvonalra? Amikor nincs kerozinszaga a roncsnak. A navigációs tartalék és a kötelező kitérő reptér.
2016. 11. 30., 10:03

Fehér hattyú

35 éve repül a Tu-160-as nehézbombázó.

  HÍRLEVÉL FELIRATKOZÁS

Amennyiben feliratkozik alkalmi hírlevelünkre, postafiókjába küldjük a legfrissebb híreket!

E-mail cím:

Megszólítás:


A hírlevél feliratkozáshoz el kell fogadni a feltételeket.

Feliratkozás most

  Háború Művészete magazin

Az idén 15 éves katonai toborzás Bács-Kiskun megyei történetét és eredményeit is megismerték azok, akik az MH Katonai Igazgatási és Központi Nyilvántartó Parancsnokság (MH KIKNYP) kecskeméti irodájának rendezvényén vettek részt a mai napon Kecskeméten, a Pallasz Athéné Egyetemen.