2024. 03. 19. kedd
Bánk, József
: 394 Ft   : 362 Ft Benzin: 625 Ft/l   Dízel: 687 Ft/l   Írjon nekünk HADITECHNIKA

Fehér Csillagos Születésnap

Fehér Csillagos Születésnap
JETfly  |  2017. 07. 28., 10:32

Kevés olyan komoly katonai vagy biztonságpolitikai feladat van, melynek kezelésében nem vesz részt az amerikai légierő a maga sajátos eszközeivel, módszereivel. Bár a levegőből valóban nem lehet megnyerni egyetlen háborút sem, de az idén 70 éves haderőnem nélkül nincs kivívott győzelem, sem sikeres NATO-művelet.

  • Az amerikai légierőt 1947. szep­tember 18-án alapították meg
  • Az I. világháború kitörésekor az 1. repülőszázad volt az amerikai hadsereg teljes légi felderítő képessége
  • A II. világháború végén az amerikai hadsereg repülőcsapatai már tulajdonképpen teljesen önálló életet éltek

Az amerikai légierő története - 1. rész

Az amerikai légierőt 1947. szep­tember 18-án alapították meg az 1947-es nemzetbiztonsági törvény beiktatásával. Mára a világ vezető légierejévé nőtte ki magát, de az idáig vezető út bizony sok minden volt, csak nem zökkenőmentes…

Kezdetek

1907. augusztus 1-jén az amerikai hadsereg távközlő erői (us army signal corps) keretében létrejött egy aprócska, akkor forradalmian újnak számító csapat, az aeronautikai osztag. „Mindenért felelnek, ami a katonai légballonokkal, légi gépezetekkel és minden hasonló szerkezettel kapcsolatos” - szólt a parancsuk.

Az első, igazi repülőgép kipróbálására sem kellett sokat várni. 1908. augusztus 20-án a Virginia állambeli Fort Myer mellett szállt fel egy Wright Model A. Sajnos az első, tragikus repülőbaleset hamar megtörtént: Orville Wright a hadsereg júniusban kísérleti célokra megvásárolt Model A gépével szeptember 17-én lezuhant. Utasa, Thomas Selfridge hadnagy életét veszítette.

1909. augusztus 2-án állt hadrendbe a hadsereg első, az „1-es számú repülőgép” jelzést kapott, továbbfejlesztett Wright Flyere.

1913-tól már megindult a „légjárók” szervezett formában történő kiképzése is. Sőt, a kiképzés alatt álló pilótákat és megfigyelőket már kora tavasszal Texasba vezényelték át, ahol a 2. hadosztály hadgyakorlatát kellett támogatniuk. Itt állították fel március 3-án Charles DeForest Chandler százados vezetésével az 1. ideiglenes repülőszázadot, mely az első igazi egysége lett a leendő amerikai légierőnek. Az úttörő csapat 6 tiszt pilótát, 51 altisztet és legénységi állományú katonát, valamint 9 repülőgépet jelentett. Az elsőség megmaradt: december 8-án ugyanis eltűnt az „ideiglenes” jelző, s az alakulat tovább folytatta munkáját. Az alegység a mai napig hadrendben áll, az 1. felderítőszázad jelenleg a 9. felderítőezred alárendeltségében, a kaliforniai Beale légi támaszponton dolgozik. Feladata a Lockheed U-2S és az RQ-4 Global Hawk típusokra kerülő hajózók és specialisták képzése.

Az új alakulat első, éles felderítő bevetéseire Mexikó ellen 1916. március 16-tól került sor, ahol a rendelkezésre álló Curtiss JN-3-asok számos hiányosságára derült fény. A fa légcsavarok megrongálódtak a folyamatos nagy hőségtől, az erős, gyakran viharos szelek és a 3-4000 méteres hegycsúcsok miatt a kis teljesítményű, a gyakori porviharok miatt amúgy is elgyötört motorokkal felszerelt JN-3-asokkal lehetetlen volt a hegyvidéki szorosokban a mexikói banditákat felderíteni.

Közben persze 1914. július 28-án kitört az első világháború, melytől az Amerikai Egyesült Államok egészen 1917. április 6-ig távol tudta tartani magát. 1914. július 18-án az aeronautikai osztag mellé egy repülési részleget is felállítottak, melynek feladata volt minden légi jármű beszerzése, azok felszerelése, beleértve a fegyverzetet, a kamerákat és a rádiórendszereket is. A kiképzés is az új részleg feladata lett, legyen szó pilótákról, megfigyelőkről vagy a repüléssel kapcsolatos más katonákról, rendfokozattól függetlenül. A régi szervezet is megmaradt, de már csak a részleg washingtoni irodájaként működött tovább.

A világháború kitörésekor az 1. repülőszázad volt az amerikai hadsereg teljes légi felderítő képessége. Ez egészen pontosan 12 tisztet, 54 altisztet és legénységi állományú katonát, valamint hat működőképes Curtiss JN-3-as repülőgépet jelentett. A legnagyobb problémát a repülőgépek alacsony száma okozta. Már az első világháború korai szakaszában világossá vált ugyanis: egy katonai századnak legalább 12 első vonalbeli, 12 helyettesítő és 12 tartalék repülőgéppel kell rendelkeznie a folyamatos bevethetőséghez. Ezt az 1. repülőszázad még 1915 decemberére, a közelgő mexikói hadjárat előtti hónapokra sem érte el: 23 gép, 44 tiszt és 224 egyéb rendfokozatú katona alkotta az egységet ekkor. A kevéssé sikeres első harci alkalmazás, illetve az európai nagy háború tapasztalatai miatt az amerikai hadsereg repülőcsapatainak gyors és azonnali fejlesztésére volt szükség. Az 1916. októberi tervek már 24 repülőszázad (hét a hadsereg, 12 nemzeti gárda és öt a partvédelem kötelékében) mellett tüzérségi megfigyelésre alkalmas ballonos alakulatok felállításáról szóltak. 1917 első negyedévében már mind a 24 századot megalakították, de még mindig csak az 1. repülőszázad személyi és gépállománya volt feltöltöttnek nevezhető. Nos, nagyjából ilyen „légierővel” lépett be az Egyesült Államok az I. világháborúba az antanthatalmak oldalán.

A nagy háború öröksége

Némi jogászkodást követően a repülőgépek gyártásáért felelős washingtoni iroda és a katonai repülésekkel foglalkozó részleg összeolvasztásával 1918. május 24-én alakult meg az amerikai hadsereg légi szolgálata, azaz a mai légierő elődje. Az gyorsan nyilvánvalóvá vált, hogy a földrajzilag és a hadsereg egyes egységei között is szétszórt, önálló repülőszázadok irányítása, felszerelése és kiképzése háborús körülmények között igen nehézkes. Szükség volt magasabb egységek kialakítására mind az európai (nyugati) fronton, mind odahaza. Elsőként a hadszíntéren vonták össze az azonos feladatokat ellátó századokat egy nagyobb csapatba: így született meg az I. megfigyelőcsoport (Group), melyet hamarosan az 1. elfogócsoport követett. 1918 júliusában pedig az amerikai expedíciós erőkön belül alakulhatott meg az 1. és a 2. elfogócsoportból az 1. elfogóezred. Novemberre már nem kevesebb, mint hét megfigyelő-, öt elfogó- és két bombázócsoport támogatta az Európában harcoló amerikai haderőt. A nagy háború befejezésekor impozáns légiflottával büszkélkedhetett a hadsereg: 185 első vonalbeli repülő- és 86 ballonos század mellett 55 fotófeldolgozó részleg és 15 repülőgépgyár is a győzelemmel végződő harcok résztvevője vagy támogatója volt.

A békekötés után azonban nagyon gyorsan és keményen építették le a repülőcsapatokat. Mivel az Egyesült Államok Európától távol, óceánnyi távolságra fekszik, így a főszerepet a haditengerészet kapta, s az erőforrásokat csaknem teljes egészében elvonták a szükséges rossznak tartott repülőegységektől. A gyors tényleg gyors volt: 1919. november 22-re már csupán 22 harcoló és két kiegészítő repülő-, 32 ballonos század és 15 fotókidolgozó, -értékelő részleg maradt hadrendben. A tisztek száma 19 189-ről 1168-ra, az altiszteké és a legénységi állományúaké 178 149-ről 8428-ra zsugorodott.

1920-ban a hadsereg újraszervezéséről szóló törvényben rögzítették, hogy a légi szolgálat a hadsereg egyik haderőneme marad. A földi csapatokat támogató, taktikai célokra alkalmazható századok a kilenc katonai körzet parancsnoksága alá kerültek. A 20-as években gyakorlatilag egy-egy elfogó-, bombázó- és felderítőcsoport alkotta a hadsereg odahaza állomásozó légi csapatait. A Panama-csatornát és a Fülöp-szigeteket 1-1, míg Hawaiit 2-2 elfogó- és bombázószázad védte.

1926-ban egy újabb törvényben változott a légi szolgálat légi csapatokra, de leginkább csak a név módosult, az erőforráshiány nem. Kevesebb mint ezer ilyen-olyan állapotú és feladatú repülőgép, ebből 60 elfogó (vadász) és 169 megfigyelő mint harci erő, s melléjük alig 919 tiszt és 8725 altiszt vagy legénységi állományú katona jutott. Igaz, a harmincas években már előremutató események is történtek: megkezdődött például a repülés közbeni üzemanyag-utántöltéssel való kísérletezés. 1929-ben elszánt tisztek egy csoportja Carl Spaatz őrnagy vezetésével január 1-je és 7-e között több mint 150 órát töltött egyhuzamban a levegőben egy hárommotoros Atlantic-Fokker C-2A szállítógéppel. A rekordkísérlethez átalakított, így extra nagy motorolajtartállyal felszerelt gépet a szükséges repülőbenzinnel két Douglas C-1-es látta el. A két „tankergépre” két-két 570 literes benzintartály és egy alaposan átalakított tűzoltófecskendő került, melyeken keresztül „leküldték” a Fokker fedélzetére az üzemanyagot.

Ami akkor még fontosabb volt, az az, hogy megjelentek az első, fémből épült, egyszárnyú bombázógépek, mint a kísérleti Boeing YB-9-es egymást követő, egyre fejlettebb változata, és a hadrendbe is állt Martin B-10-es. Ez utóbbi a rettenetesen csúnya kinézete mellett az amerikai légi csapatok első, behúzható futóművel és zárt pilótafülkével, forgatható géppuskaállásokkal, belső bombatérrel és teljes motorburkolattal ellátott, modern bombázója lett. A korszak amerikai vadászgépei közül kiemelkedik a léghűtésű csillagmotoros Boeing P-12-es, mely aprócska mérete mellett kiváló manőverezőképességével és több mint félezres (586) legyártott darabszámával tűnt ki.

1933-ra már 21 elfogó, 13 megfigyelő, 12 bombázó és 4 támadó repülőszázadra nőtt a légi armada. Igaz, az egységeket az általános tiszthiány miatt őrnagyok helyett általában hadnagyok vezették, de legalább érezhető volt az elmozdulás a 20-as évek pangásához képest. 1933-ban pedig a kétfedelű vadászgépek helyett az első teljesen fémépítésű, alsó szárnyas Boeing P-26 Peashooter is hadrendbe állt.

1935. március 1-jén vette át a főhadiszállás az összes század feletti parancsnokságot. Az újabb, jelentős fejlődéshez a szervezeti változások mellett azonban már leginkább Franklin D. Roosevelt elnök előrelátására volt szükség, aki felismerte: az Egyesült Államokat ismét beszippanthatja a közelgő európai háború. Támogatásával 1938-ra egy közel 7000 repülőgép hadrendbe állását igénylő tervet dolgoztak ki. Roosevelt 1939. január 12-én már egy 10 ezer - közte 7500 harci - gép legyártásáról és alkalmazásáról szóló indítványt terjesztett a kongresszus elé. A derék honatyák végül április 3-án 300 millió dollárt szavaztak meg a fejlesztésre, „legfeljebb 6000 repülőgépre” emelve a rendelkezésre álló reptechnika mennyiségét.

Európai hadszíntér

Kis cinizmussal élve 1939. szeptember 1-je, a II. világháború kitörése az aranybánya megnyitását jelentette az amerikai légi csapatok számára. Miután Adolf Hitler csapatai végigrohantak Nyugat- és Észak-Európán, s csak Nagy-Britannia maradt talpon, az amerikai politikai vezetés felismerte: csak idő kérdése és ismét Európa vár a haderőre. Azt is felismerték, hogy a Luftwaffe „megenné” a korszerűtlen amerikai repülőerőket, így sürgős fejlesztésre volt szükség. Ebből kifolyólag a repülőtábornokok gyakorlatilag nem tudtak olyat kérni, amit ne kaptak volna meg. Viharos sebességre kapcsolt a harmincas évek elején már elindult technoló­giai fejlesztés. Olyan, a háború menetét alapvetően befolyásoló repülőgépek jelentek meg egymás után, mint a különleges motorelhelyezésű Bell P-39 Airacobra (első felszállás: 1938. április); a korai időszak meghatározó vadászgépe, a Curtiss P-40 Warhawk (1938. október), a „villás farkú ördög”, azaz az első, igazán nagy hatótávolságú elfogó- és kísérő vadász, a Lockheed P-38 Lightning (1939. január); a legendás Rolls-Royce Merlin motor licencgyártott változatával kiemelkedő teljesítményt nyújtó P-51 Mustang (1940. október) vagy a méretével és sérülésállóságával kitűnő Republic P-47 Thunderbolt.

Mivel egyedül Nagy-Britannia látszott biztos pontnak (s persze a kontinentális Egyesült Államokat is a tenger felől fenyegette a veszély, mellyel az akkori doktrína szerint távolsági bombázóbevetésekkel kellett volna leszámolni), így a nagy hatótávolságú bombázógépek fejlesztése is kiemelt figyelmet kapott. Ennek eredménye lett a hosszas fejlesztés és rengeteg (köztük brit) véráldozat árán kicsiszolt Boeing B-17 Flying Fortress (1935. július) és a könnyebben gyártható, nagyobb bombaterheléssel felszállni képes, de a sérüléseket kevésbé álló B-24 Consolidated Liberator (1939. december). A szállítókapacitás rendben is volt: a Douglas C-47 Skytrain (a briteknek és a barátoknak csak Dakota) a világ akkori egyik legjobb szállítógépének számított.

1939. szeptember 1-jén azonban még kissé hervasztó volt a kép. Az 1500 amerikai katonai repülőgépből alig 800 volt első vonalbeli szolgálatra alkalmas, de 1941 decemberére, Pearl Harbor idejére ez 100-ra csökkent. A világháború kitörésekor a brit Királyi Légierő 1750, míg a Luftwaffe 3750 modern harci és támogató repülőgéppel rendelkezett. Az amerikai élvonal, a Douglas B-18 Bolo bombázó-, a Northrop A-17-es támadó- és Curtiss P-36 Hawk elfogórepülők reménytelenül elavultak voltak európai vetélytársaikhoz képest.

Egyedül a B-17E Flying Fortress volt megfelelő színvonalúnak mondható, de ez a típus ekkor még csak kis darabszámban állt hadrendben, és sürgős modernizálásra volt szüksége, míg az igazán ütőképes B-17G 1943 augusztusában megjelenhetett. Márpedig a magát megvédeni képes, Németország szinte minden szegletét elérő, nagy hatótávolságú bombázókra, a Luftwaffe Bf-109-eseivel és később a Fw-190-esekkel szemben is eredményes a póttartállyal felszerelt vadászgépekre nagy szükség volt. Az 1942 májusától a Carl A. Spaatz tábornok (a légi utántöltés már említett egykori úttörője) vezette 8. légi flotta, majd 1944 januárjától a szintén általa irányított európai amerikai stratégiai légierő Németország ipari és infrastrukturális célpontjainak szisztematikus rombolását végezte. Az óriási polgári áldozatokkal is járó szőnyegbombázások határozták meg az amerikai repülőcsapatok tevékenységét a második világháborúban. A bombázóerők néhol szinte alig elviselhető veszteségeit csak a P-38 Lightningek, majd a póttartállyal felszerelt, megnövelt hatótávolságú, egyben sokkal mozgékonyabb P-51 Mustang kísérő vadászgépek tömeges megjelenése enyhítette.

Nem szabad elfelejteni a csendes-óceáni frontot sem, ahol a hangsúly a még nagyobb hatótávolságon volt. Ennek eredménye a George Kenney tábornok vezette repülőerők „ökle”, a B-29 Superfortress. A világ első, túlnyomásos kabinnal, távirányítású védő géppuskákkal felszerelt, négymotoros nehézbombázója nem csupán gyújtó- és rombolóbombáival hozott pusztulást Japán nagyvárosaira, de 1945. augusztus 6-án Hirosima, majd 9-én Nagaszaki lakossága tapasztalhatta meg a nukleáris háború minden borzalmát, az Enola Gay fedélzetéről ledobott Little Boy, majd a Bockscar bombatárából indított Fat Man fedőnevű atombombák felrobbanásával.

A II. világháború végén az amerikai hadsereg repülőcsapatai már tulajdonképpen teljesen önálló életet éltek, teljes értékű fegyvernemként harcolva a háború utolsó napjáig. Ezt ismerték el az 1947-es nemzetbiztonsági törvénnyel - szeptember 18-án így megszülethetett az amerikai légierő.

Trautmann Balázs

Forrás: Aranysas

Ha tetszett a cikk, kövesse
a JETflyt a Facebookon!

Még több friss hír

2024. 03. 11., 14:35
A Magyar Légierő pilótái a legjobbak közül valók, és a veszélyek korában kiemelt erkölcsi és anyagi megbecsülést érdemelnek. Tudásuk, szolgálatuk kulcsfontosságú Magyarország biztonságának védelmében. Ezért jelentős – decemberig visszamenőleges – béremelésükről döntöttünk – jelentette be Szalay-Bobrovniczky Kristóf honvédelmi miniszter.
2024. 03. 05., 12:25
Több évtizedes elmaradást pótolva a Honvédelmi Sportszövetség 2024-ben útjára indította a Honvéd Kadét Pilóta Programot, amelynek elsődleges célja a Magyar Honvédség légiereje számára a minőségi utánpótlás biztosítása.
2024. 02. 29., 12:19
Azerbajdzsán már évek óta folytat tárgyalásokat Pakisztánnal a JF-17-esek beszerzése kapcsán: a legfrissebb hírek szerint megszületett a megállapodás, ami már továbbfejlesztett radarrendszerrel és a legmodernebb fegyverzettel felszerelt harci repülőgépekről szól.
2024-03-05 10:15:09
2024. március 4-én, hétfőn, Gróf Gergely ezredes, a kecskeméti MH vitéz Szentgyörgyi Dezső 101. Repülődandár parancsnoka tartott tájékoztatót, melyben többek között a bázison jelenleg zajló elektronikai hadviselési gyakorlatokról, valamint a Magyar Légierő Gripen flottájának idei évre tervezett feladatairól is hallhattunk információkat.
   MÁSOK ÍRTÁK
2024. 03. 18., 11:23
„Nyitott Égbolt” tanfolyamot tartott az MH 47. Bázisrepülőtéren a horvát székhelyű Zágrábi Biztonsági Együttműködési Központ március elején.
2024. 03. 11., 16:45
A hét minden napján, illetve a hónap minden hetében kiképzési repüléseket hajtanak végre a kecskeméti repülőbázison. A cél, hogy a JAS 39 repülőgépvezetői állomány minden tagját eljuttassák a „combat ready” szintre.
2024. 03. 08., 11:24
„Farkas Bertalan vadászpilóta, űrkutató, űrhajós az első magyar, aki az űrben járt – de nem az utolsó, hiszen a HUNOR Magyar Űrhajós Programnak köszönhetően hamarosan újra járhat magyar az űrben” – írta közösségi oldalán Szalay-Bobrovniczky honvédelmi miniszter.
2024. 03. 08., 10:15
Nemzetközi Professional Pilot képzés a Stipendium Hungaricum program keretében Debrecenben A magyar kormány 2013-ban indította útjára a Stipendium Hungaricum nemzetközi felsőoktatási programot külföldi hallgatók számára, amelynek keretében a világ kilencven országából érkezhetnek hazánkba olyan diákok, akik a magyarországi főiskolákon és egyetemeken zajló angol nyelvű képzéseken vehetnek részt.

  Legfrissebbek most

Az elmúlt napokban több friss hírt is olvashattunk az MH Kiss József 86. Helikopterdandárról, többek között arról is, hogy először ugrottak ejtőernyősök a H225M típusú közepes, többcélú forgószárnyasból.

  HÍRLEVÉL FELIRATKOZÁS

Amennyiben feliratkozik alkalmi hírlevelünkre, postafiókjába küldjük a legfrissebb híreket!

E-mail cím:

Megszólítás:


A hírlevél feliratkozáshoz el kell fogadni a feltételeket.

Feliratkozás most

  Háború Művészete magazin

2024-ben az EUFOR parancsnoki teendőit ellátó nemzet, így magyar csoport biztosítja a misszió MEDEVAC (Medical Evacuation), azaz egészségügyi kiürítési képességét. Beszélgetés a misszióra való felkészülés részleteiről és a külföldi szolgálat körülményeiről Dajka Attila alezredessel, az EUFOR Helikopter Alegység parancsnokával és dr. Forgács Levente hadnaggyal, az alegység egyik orvosával.